Nem volt kedvem ma bejönni dolgozni. Nem is nagyon igyekeztem reggel, hogy beérjek időben, csak 8-kor indultam el, mindent csináltam, hogy húzzam az időt otthon, és a máskor 5 perces berepülés helyett szinte az összes főbb utcáját bejártam a városnak, mire sikerült bedöcögni a parkolóba. Most pedig, felvállalom, hogy munkaidőben írok, mert úgy érzem, hogy ki kell írnom magamból a tegnap történteket, mert ha nem, akkor felrobbanok, bár jobb lenne kiüvölteni ezeket a gondolatokat. Hogy mi is történt?
Annyi mindent szerettem volna tegnap megosztani veletek, de végül semmi nem lett belőle, mert a munkaidő végén lógó orral indultam haza, majd a lehető legrosszabb történt. Otthon tört ki belőlem a harag, a megbántottság, a mindent magával ragadó világfájdalom, a süti tésztáját amit gyúrtam ütöttem, vertem, szitkozódtam, aztán ahova mennem kellett, a máskor megszokott mókázás helyett csak duzzogtam, és a kákán is csomót kerestem, majd ismét hazaérve végre megindult a bőgés, és csak folyt a könnyem patakokban.
Aki ismer, tudja, hol dolgozom. Sokan mindig azt mondogatják, jó neked, olyan jó munkahelyed van. Hát, néha igen, néha nem. Ez egy kis cég, családias hangulat, egy nagy család minden örömével és bánatával. Mikor minden rendben van, akkor tényleg nagyon jó itt, de ha valaki morcos, rádförmed, aztán te tovább a harmadikra, megvan az mint ami a gyerek szülőkhöz való viszonyában, hogy épp azt kedveljük, aki a kedvünk szerint teszi a dolgát, s nem csak hogy nem hátráltat, de esetleg még segít is abban a hozzáállásával, hogy haladni tudjunk a saját dolgunkkal, nem hiányzik itt az sem, hogy amikor a nagyfőnöknek rossz napja van, akkor lapul mindenki, csendben van, s amikor semmi gond, akkor mindenki mosolyog, nevet. Sokat tudunk egymásról, hisz ha időnk engedi beszélgetünk mindenféle dolgokról.
Már 18 éve dolgozom itt, és 19 éve velük, mert egy évig az akkori könyvelőnél kezdtem. Szeretem a munkám, titoktartási kötelezettség nélkül is tudom, hogy miről szabad beszélni, miről nem, agilis, hűséges kollégának tartom magam, szeretem az új feladatokat, szeretem mikor meg kell oldani valamit, szeretem mikor az ellenőrzések észrevételt nem tartalmazó jegyzőkönyvvel zárulnak, szeretem, hogy minden rendben van a könyvelésben, igaz azon az áron, hogy a kollégák rendszeresen azt érzik, hogy zaklatom őket, hogy számolj el, add át, csináld már meg, küldd el...... Fizetés, járulék, áfa határidők előtt ez bizony igen sűrűn előfordul. Most, hogy közeledik az áfa, próbáljuk kisajtolni az előző havi számlákat, számlázandókat a kollégákból, s tegnap munkaidő vége előtt átjött az egyik főnök, hogy számoljunk el, s közben megindult a szokásos csevegés. Elújságoltam, hogy tegnap volt anyukám születésnapja, ma lesz apukámé, ......, szó szót követett, s a szülők után szóba jöttek a gyerekek, mármint az én szüleim gyermekei, konkrétan én, s ekkor elhangzott az a mondat, ami porig sújtott:
"egy ilyen gyerek miatt kár volt letolni a gatyát"
Erre mondhatnám, hogy értem én a tréfát, de nem szeretem, de azt gondolom, ez azért túlmegy a vicc határán. Egy pillanatra megálltam, alig észrevehetően, majd annyit mondtam, szerintem lennének, akik örülnének egy ilyen gyereknek mint én, s folytattam a dolgom, de arcomról lefagyott az addigi mosoly, s nem szóltam. Azt hiszem érezte, hogy lehet ezt nem kellett volna, s azért folytatta a beszélgetést, hogy kerülje a zavart csendet. Kérdéseire fátyolos hangon, csendesen, tőszavakban válaszoltam, hagy haladjak, s fejezzük be mihamarabb egymással a dolgunkat, s közben már kattogott is az agyam, hogy most ezzel csak engem minősített, netán a felmenőimet is, hogy mit neveltek belőlem.....?
Egyre érzékenyebb vagyok, ahogy telnek az évek. Az utóbbi időben szerintem sokat változtam. Teljesen másként látok dolgokat, másképp állok sok mindenhez. Már nem akarom minden áron azt a látszatot kelteni, hogy mennyire erős vagyok, próbálom a valóságot mutatni. Ez jó nekem. Korábban ha ez történt volna, s elmesélem valakinek, röhögtem volna egyet a sztori végén becsmérlő szavakkal ellátva a megbántót, s párnába fúrt arccal sírtam volna. Most már nem. Le merem írni, hogy igenis megbántottak, és ez nagyon, de nagyon fáj, és bőgtem, és dühöngtem, és legszívesebben nem is tudom mit tettem volna, hogy ilyet mondott, s bármilyen jó a kollegiális kapcsolat közöttünk, igenis válogassa meg a szavait, mert porig alázva éreztem magam.
A bőrömből kibújni teljesen nem tudok, megköszörülöm a torkom, nyelek egy nagyot, megrázom magam, s ha az utcán találkozunk, esetleg a szemeimbe nézve látsz még egy rejtőzködő könnycseppet a bánatmorzsa mellett, de rádmosolygok, s úgy köszönök, de tudd, hogy ha neked is vannak hasonló problémáid, akkor nem vagy egyedül. Ha megbántottam valakit valamikor úgy, hogy még emlékszik rá, akkor kérem bocsásson meg! Köszönöm! Ha úgy érzed, hogy ezt olvasva neked is bocsánatot kellene kérni valakitől, tedd meg most, s ha tőled kérnek bocsánatot, bocsáss meg, de tényleg. Ha pedig úgy érzed, hogy megosztanád másokkal is saját gondolataidat, ne fogd vissza magad, írj bátran!
Legyen nagyon, de nagyon szép a napod!
Bodor Marcsi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése