Kivül-belül szomorú csárda ez
A Kutyakaparó,
Éhen-szomjan szokott itt maradni
A jámbor útazó,
Mert eledelt nem kap, és hogyha csak
Rápillant borára,
Megátkozza Nóét, hogy szőlőt is
Vett be a bárkába.
A kis szobán hosszu vékony asztal
Nyujtózkodik végig,
Feldőléstül erőtlen lábai
Már csak alig védik.
Amily hosszu az asztal, mellette
Olyan hosszu a pad,
Közepe, nem a sok űlés, hanem
Vénség miatt horpad.
Átellenben az ágy. Réges-régen
Lehetett megvetve;
Lefekünni beléje, nem támad
Senkinek is kedve.
Fejét egyik vállára bocsátá
A pufók kemence,
Redők gyanánt tisztes agg homloka
Meg van repedezve.
Mogorva vén ember itt a csaplár,
Szavát sem hallani,
Szájat ő csak azért tart, hogy legyen
Mivel ásítani.
Ilyen a csaplár, a vén Dömötör;
Hát a felesége?
Ez takaros menyecske lehetett
Annak idejébe'.
De az idő a szegény jó asszonyt
Megviselte rútul,
Noha ötven, ötvenöt esztendőn
Még nem igen van túl.
Boglyas fakó haja beillenék
Repce-petrencének,
És melléje mindjárt szörnyü képe
Madárijesztőnek.
Ő sem igen beszél; s ha szól, száját
Szidalomra nyitja,
Hogy a vármegye a betyárokat
Már mind kipusztítja;
Még mikor a világ ezeké volt,
Ha nem csordult, cseppent,
De ezek híjával a kereset
Egészen megcsökkent. -
Odabenn a Kutyakaparóban
Igy forog a világ,
Ily szomorún, s az ember vidámabb
Dolgot kivűl se' lát.
Ablaka csak egy van, és annak is
Üveg csak a fele,
Fele pedig ó kalendáriom
Kitépett levele.
Pendelyes gyerek voltam még, mikor
Az az eső esett,
Mely falának kétharmad részéről
Levitte a meszet,
S ami rajta imitt-amott maradt,
Az egészen sárga,
S korommal írt furcsa figurákkal
Van telefirkálva.
Pózna végén abroncs a cégére,
Ha véle összevesz
A szellő, mint az akasztott ember,
Oly búsan lengedez.
Jószágból a csaplárnak nem jutott
Egyéb egy kuvasznál;
A ház végénél szundikál naphosszat,
Nem árt, nem is használ.
És amilyen maga ez a csárda,
Olyan a vidéke,
Körülötte a homokbuckáknak
Se' hossza, se' vége.
A meztelen homokban alig teng
Egy-két gyalogbodza,
Mely fekete gyümölcsét nyaranként
Kedvetlenül hozza.
A harangszó a távol falukból
Meghalni jár ide,
S az eltévedt madár körülnéz csak
S odább megy ízibe.
Még a nap sem süt itt úgy, mint máshol;
Bágyadtabb sugára,
Mintha szánakozva tekintene
Ez árva csárdára.
A csárdától vagy száz lépésnyire,
Kopár dombtetőn fent,
Senki által meg nem látogatva,
Áll egy régi kőszent;
Ennek is valaki egy kopott tarisznyát
Akasztott nyakába,
Mintha mondta volna: menj isten hirével,
Mit állsz itt hiába!
Pest, 1847. január
Vasárnap úton a nagykőrösi Szent György napi vásárra, figyelmes lettem az út mentén egy kis kocsmának kinéző házikóra. Korábban is jártunk vásárba, lehet ezen az úton is elmentünk párszor, de valamiért nem figyeltem fel erre az épületre, a tegnapi napig. Mint kiderült, a Kutyakaparó csárda mellett mentünk el, melyről Petőfi Sándor 1847. januárjában írta meg a Kutyakaparó című versét. Többször járt itt a szabadságharc bukása után a Nagykőrösön tanároskodó Arany János is.
Petőfi Sándor „Kutyakaparó” című költeményének színhelyét a
kőrösi lokálpatriotizmus, az Arany János Társaság néhai tudós vezetői – dr.
Benkó Imrével és dr. Törös Lászlóval az élen – Nagykőröshöz, annak környékéhez
kötötte. A Szeged – és ez irányából érkező és Szarvas-Kécske felől hozzá
csatlakozó – főútvonal Jászapáti egykori Kocsér pusztájának központján
keresztül vezetett Szolnok (Jászberény), Abony irányába. A Kocsér, Tetétlen,
Törtel puszták hármas határánál épült fel egy csárda, amely a „Kutyakaparó”
nevet viseli. Ez a csárda Nagykőrös város egykori Tetétlen pusztáján áll. A
kutyakaparás, kutyakaparó megnevezés az útszéli csárda rozoga, elhanyagolt voltára
utal, hasonlóan a „Rongyos csárda”, „Kuczorgó csárda”16 névhez, amely a
Duna–Tisza közén másutt is előfordult a XVIII–XIX. században, így a római
katolikus Félegyháza környékén (a Hortobágy vidékén gyakori a Morgó, Cserepes,
Meggyes csárdanév)
Milyen sok ilyen érdekes hely lehet, ami mellett sokszor úgy megyünk el, hogy azt sem tudjuk mi az. Ugye?
Ha érdekel, nézz be a csárdába egy bambira mondjuk a következőn vásár alkalmával:-)
Jó utat!
Marcsika
