Na és TE? Férjhez mentél már? Hogyhogy nem? - Van már gyereked? Miért nincs? - S érzed, hogy valami olyasmit gondol, ó te szegény, milyen szar életed lehet....

Nyáron kezdődött az egész. Pár hét alatt valahogy egyre több olyan dolog történt velem és körülöttem, ami a férjhezmenetel és gyermek kérdésköröket érintette, de azt gondolom nem vagyok az egyedüli 40-es nő akinek néha fejtörést okoz, hogy hogyan reagáljon bizonyos helyzetekben az érdeklődők - vagyis inkább nevezzük kíváncsiskodóknak a kérdezőket, de kérdezők helyett néha még jobb meghatározás a magánéletünkben vájkálókat - kérdéseikre.

 Az egész kezdődött az osztálytalálkozó szervezésekor, amikor is egyik nap az uszi után a hajamat szárítva gondoltam felajánlom a mellettem álló nőnek, hogy adok szívesen a hosszú hajú kislány hajára balzsamot, mert úgy láttam, igen nehézkesen meg a kócok kifésülése. Pechemre. Beszélgetésbe elegyedtünk, mert ismerős voltam számára, s kiderült, tényleg az vagyok, akire gondol, s a kérdésre, hogy tudom-e ki az a kislány előtte, mikor azt válaszoltam, hogy nem, akkor mondta, hogy hát a tudom a kinek a kislánya. Igen, így már tudtam. S ezután jött a szuper kérdéskör. És te? Férjhez mentél már? Van már gyereked? Na, hát miért nem? És ilyenkor kezdődik a sajnálkozás, szörnyülködés, mert hát milyen dolog ez ennyi idősen, ugye?

Na, uszi után mentem az egyik osztálytársamhoz, akivel már 25 éve nem találkoztunk, hogy akkor ide a pénzt a vacsorára. Érdekes volt, mert ő ott akkor kimondta, hogy nem sok kedve van jönni az osztálytalálkozóra, mert úgy gondolja, hogy biztos mindenki sokkal többre vitte mint ő, mindenkinek családja, gyerekei vannak, szuper munkája, milliói..... Én nagyon ritkán merek így megnyilatkozni mások felé. Sokan azt gondolják, hogy mindig vidám vagyok, nálam minden rendben...., s nagy valószínűséggel, mert önzők valahol egy picit s mert úgy vannak, hogy minek beszélgessenek egy olyan emberrel, akinek semmi gondja, míg nekik aztán mennyi, nem is érdekli őket, hogy milyen ember is lehetek igazán, ezért nem is nyílok meg előttük. Ha azt mondom, egy kezemen meg tudom számolni, hány emberrel tudok nyíltan és őszintén beszélni, akkor jó, ha egy két ujjamat még le is csukom, mert nagyon kevés. Hogy miért? Mert az emberek tényleg leginkább csak magukkal foglalkoznak.

Aztán egyik nap véletlenül egy volt csoporttársamat hívtam fel valaki más azonos nevű helyett, s elgondolkodtam, hogy pár hónapja mikor ő hívott segítségért, akkor megkérdezgette, hogy mi van velem, hol lakom, hol dolgozok, akkor nem is igen figyelt arra amiket mondtam, mert most hogy hirtelen előkerültem a semmiből, s mondtam neki, hogy pont múlt héten derült ki, hogy van egy közös ismerősünk az uszodában, s eszembe jutott, hogy anno még mikor szigorlatot írtunk délelőtt, délután pedig már jött az sms, hogy megszületett a fia, ugyanúgy végigkérdezte azokat amiket a múltkor, s ő is jött ezzel a házasság, gyerek témával. 

Aki férjnél van, akinek gyereke van, annak tényleg ez a legfontosabb kérdés egy másik nővel szemben, akiről információhiányban szenved? 

S hogy mi a bosszantó ebben? Hát amit még az elején írtam. Ezek az emberek úgy érzem igazából nem ránk kíváncsiak, magukkal, s az általuk normálisnak tartott állapottal, hogy család és gyerek van, azzal vannak elfoglalva, max lehet egy pillanatra érdekli őket, hogy velünk mi van. Ha mi magunk érdekelnénk őket, akkor szerintem az alábbi kérdéseket fogalmaznák meg első sorban ha már rég láttak:

Hogy vagy?
Mi van veled?
Jól vagy?

És elégedett vagy?
Boldog vagy?

S ha már egyáltalán nem bír magával, mert nem hallott a számára oly fontos házasságról vagy gyerekről egy szót sem, s már lukad az oldala, akkor persze kérdezze meg azt is, hogy ha van párunk akkor tervezzük-e frigyet és bébit, s ha a válaszunk egy határozott nem, mert nem sok köze van a bővebb válaszhoz, akkor onnantól csipisz van, ha pedig netán szinglik vagyunk (ami nem betegség, hanem átmeneti állapot azok számára, akik épp két szerelem között erősödnek) nem biztos hogy sajnálkozni kell.

Nem olyan egyszerű ez a világ manapság. Van akinek férje, párja van, de mégis magányos, s szeretne szabadulni, mert jobb lenne egyedül, mint egy kapcsolatban elhagyatottnak lenni, míg mások egyedül vannak már ki tudja mióta, s mit nem adnának egy társért. Van akinek annyi a gyereke,mint a pelyva, mert így alakult, vagy nem is akart, mégis lett neki, míg mások hiába sóvárognak, nem jön össze, vagy nincs kinek, kitől, s egyedül félnek belevágni.

Azt gondolom, akinek sikerült időben vagy még az előtt családot alapítani, gyermekekkel körülvennie magát, örüljön ennek az állapotnak, ha boldog ebben, de azért mielőtt kérdezősködik, gondolkozzon el egy kicsit jobban.

Mi van, ha a másiknak azért nincs gyermeke, mert nem lehet? Persze, csak az a lényeg, hogy van-e, a körülmények már nem feltétlenül számítanak, s ilyen esetben szerintem kimondottan otromba dolog leszólni a másikat, hogy ugyan már, miért nincs gyereked, nem tudod te, hogy mi a jó, aztán a másik lehajtott fejjel, könnyekkel a szemében hazabattyog, otthon meg aztán jól kibőgi magát.

Úgy gondolom sok nő és férfi van aki szeretne családot, gyermeket, csak még nem találták meg a foltjukat ezek a kis zsákocskák, de ami késik nem múlik. Sokszor a nők úgy érzik nem találni normális férfit, a férfiak pedig, hogy nem találni normális nőt. Aztán van,hogy telik az idő, s kiderül, hogy mégsem ő az, aztán csak telik az idő. De persze ettől még mindenki jó, úgy ahogy van, csak meg kell találni mindenkinek azt, aki ezt így látja, aztán pedig nem szabad már itt vacillálni, bele kell vágni. Ugye?

 Legyünk boldogok, ezt kívánom!

Bodor Marcsi