Ennek már több mint 6 hónapja, mikor meghozta a döntést, hogy ennyi volt, már ha szabad így fogalmazni. Azóta is, ha eszembe jut, csak nézek magam elé könnyes szemekkel, s azt kérdezem, hogy tehette ezt? Mi visz egy fiatal embert arra, hogy azt mondja, nem kérek tovább az életből? El sem tudom képzelni, micsoda elkeseredettség, boldogtalanság, kilátástalanság munkálkodhatott benne, hogy így hagyta itt szeretteit, barátait.
Mikor értesültem róla, mi történt, nem hittem el, bár ez a mai napig így van. Még várom, mikor hív fel, vagy küld egy üzenetet, hogy Marcsika, tudom, ez egy rossz tréfa volt, de muszáj volt, mert.... vagy nem is tudom hogy gondolom, csak....
Rágódtam, hogy lehettem ilyen barát, miért nem tudtam, miért nem vettem észre, miért nem szólt? Nem mert? Nem akart? Miért? Aztán átfordult ez az egész egy teljesen más megközelítésbe. Ha velem történne valami, akkor én mernék-e bárkitől is segítséget kérni, valakinek mindent elmondani anélkül, hogy attól félnék elítél, kinevet? Ha lennék olyan bátor, hogy megtenném, akkor lenne-e aki segítene önzetlenül, vagy megértene-e anélkül hogy bírálna? Keveregtek a gondolatok, az érzések, s nem véletlen.
Sokszor érzem azt, hogy olyan képmutató világot élünk, ahol minden nap csalódik valaki egy barátban, egy közeli hozzátartozóban, családtagban, ahol sokan úgy érzik magányosak, nem bízhatnak meg igazán senkiben, pedig soha ennyire még nem volt szüksége az embereknek a biztonság érzésére, a bizalomra, a szeretetre, a törődésre.
És ott van még az ítélkezés és társai. Biztosan mindenkivel előfordult már, hogy bizalommal fordult valaki felé örömében vagy bánatában, de a reakció az elmondottakra nem volt más, mint bírálat, ítélkezés, kioktatás, vagy bármi, amitől már meg is bánta őszinteségét, és azt mondta soha többet, s már magába is zárkózott. Ismerős? Én már nem egyszer megéltem ezt, de hála előbb vagy utóbb továbbléptem, s újra nyitottam. Igaz, volt, amihez évek is kellettek, de sikerült. Szerencsés vagyok, mert ezekkel együtt is olyan életem van, amit ha lehetne ezer évig élnék, de van aki ezt nem így éli meg, s hirtelen elszánja magát egy visszafordíthatatlan cselekedetre.
Hát ezért nem jelentkeztem itt a blogomon hónapok óta, mert ekkor valami megtört bennem, s egyszerűen nem volt sem kedvem, sem erőm az íráshoz, mint ahogy azokhoz a dolgokhoz sem, amik előtte örömet okoztak. Idő kellett, hogy azt érezzem, igenis szavakba kell öntenem a gondolataimat, s ideje visszatérni ide kiírva magamból azokat, mert ez az a hely, ami oly sokszor átlendített a holtponton azzal, hogy egyszerűen kiírtam magamból ami bántott, ami fájt, ami bosszantott, de persze azokat is, amik örömet szereztek, amik boldoggá tettek, a sikereket és a bukásokat, mindent.
Zárásként csak annyit, hogy jobban kellene figyelnünk egymásra. Sokkal jobban. Sokat kell még változnom, lehetek még jobb ember, de dolgozom rajta, s addig is igyekszem figyelni, segíteni, és hálásnak lenni a jó dolgokért.
Nyugodj békében barátom!
Marcsi
Rágódtam, hogy lehettem ilyen barát, miért nem tudtam, miért nem vettem észre, miért nem szólt? Nem mert? Nem akart? Miért? Aztán átfordult ez az egész egy teljesen más megközelítésbe. Ha velem történne valami, akkor én mernék-e bárkitől is segítséget kérni, valakinek mindent elmondani anélkül, hogy attól félnék elítél, kinevet? Ha lennék olyan bátor, hogy megtenném, akkor lenne-e aki segítene önzetlenül, vagy megértene-e anélkül hogy bírálna? Keveregtek a gondolatok, az érzések, s nem véletlen.
Sokszor érzem azt, hogy olyan képmutató világot élünk, ahol minden nap csalódik valaki egy barátban, egy közeli hozzátartozóban, családtagban, ahol sokan úgy érzik magányosak, nem bízhatnak meg igazán senkiben, pedig soha ennyire még nem volt szüksége az embereknek a biztonság érzésére, a bizalomra, a szeretetre, a törődésre.
És ott van még az ítélkezés és társai. Biztosan mindenkivel előfordult már, hogy bizalommal fordult valaki felé örömében vagy bánatában, de a reakció az elmondottakra nem volt más, mint bírálat, ítélkezés, kioktatás, vagy bármi, amitől már meg is bánta őszinteségét, és azt mondta soha többet, s már magába is zárkózott. Ismerős? Én már nem egyszer megéltem ezt, de hála előbb vagy utóbb továbbléptem, s újra nyitottam. Igaz, volt, amihez évek is kellettek, de sikerült. Szerencsés vagyok, mert ezekkel együtt is olyan életem van, amit ha lehetne ezer évig élnék, de van aki ezt nem így éli meg, s hirtelen elszánja magát egy visszafordíthatatlan cselekedetre.
Hát ezért nem jelentkeztem itt a blogomon hónapok óta, mert ekkor valami megtört bennem, s egyszerűen nem volt sem kedvem, sem erőm az íráshoz, mint ahogy azokhoz a dolgokhoz sem, amik előtte örömet okoztak. Idő kellett, hogy azt érezzem, igenis szavakba kell öntenem a gondolataimat, s ideje visszatérni ide kiírva magamból azokat, mert ez az a hely, ami oly sokszor átlendített a holtponton azzal, hogy egyszerűen kiírtam magamból ami bántott, ami fájt, ami bosszantott, de persze azokat is, amik örömet szereztek, amik boldoggá tettek, a sikereket és a bukásokat, mindent.
Zárásként csak annyit, hogy jobban kellene figyelnünk egymásra. Sokkal jobban. Sokat kell még változnom, lehetek még jobb ember, de dolgozom rajta, s addig is igyekszem figyelni, segíteni, és hálásnak lenni a jó dolgokért.
Nyugodj békében barátom!
Marcsi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése