....és magának mintha lenne egy zseblámpája.
Az új év számomra hozott új dolgokat, de hol vannak ezek ennek a francia kis romantikus vígjáték főszereplőjének, a lassan 50 éves Jocelynnak életében bekövetkezett változásoktól? Igen, az ő élete valóban fenekestül felfordult. Ki is ő? A film elején egy megrögzött hazudozó, akinek szlogenje: szombaton felhívom, vasárnap megdugom, hétfőn otthagyom. Semmi nem állhat útjába, ha arról van szó, hogy megkapjon egy nőt, sőt szívesen adja ki magát másnak, mint aki/ami valójában.
Mikor édesanyja halála után annak lakásában és kerekesszékében megismerkedik az új szomszéddal - aki igen remek adottságokkal rendelkezik - mondhatni kihívásnak érzi, hogy tolókocsisként szerezze meg a nőt, és ezért hazudik, hazudik. Még egy meghívást is elfogad a családi sütögetésre, ahova természetesen "székében gördülve" érkezik meg, ahol megismertetik újdonsült szomszédjának nővérével, aki valóban mozgássérült.
Az ismerkedés kicsit döcögősen indul, de az életvidám és közvetlen Florence számára Jocelyn szimpatikus, ezért felkeresi őt párizsi irodájában, aki ezt követően mintha először akarata ellenére fogadná el a nő invitálását, melyet szép lassan még követ pár találkozás. Jocelyn sikeres üzletember, aki épp a maratonra készül, de még számára is lenyűgöző, ahogy Florence az életét éli. A nő gyermekkora óta hegedül, koncerteken lép fel, parasportolóként teniszezik, mindig mosolyog, vidám, élettel teli, a férfi pedig, igen, a férfi természetesen csak hazudik, hazudik, hazudik.
Egy idő után érzi ő, hogy el kellene mondani az igazat Florencenek, de nem megy neki. Ehelyett inkább egy utolsó hazugságon töri a fejét, ami megkönnyíti dolgát, hogy végre felállhasson a székéből, végül mégsem teszi meg, mert...., mert addigra már szereti a nőt, nem akarja megbántani, ám végül épp emiatt történik meg a "csoda", de van amire még ő sem számít, arra, hogy Florence.. ezt már tényleg nem mondhatom el.
Ebben a filmben van minden. Kis móka, kis kacagás, kis görbe tükör, az érzékenyebbeknek kis könnyezés, és gondolatébresztés, legalábbis számomra volt bőven. Hosszú idő után eszembe jutott egy fiú, akit sok sok évvel ezelőtt ismertem meg. Egy baleset következtében veszítette el egyik karját elég fiatalon, de sok kortársával ellentétben nem panaszkodott. Dolgozott, nem is egy munkahelye volt, tervei voltak, vidám volt, egyszóval élt, míg az ép és egészséges fiatalok sokszor csak sodródtak.
Érdekes ugye, hogy milyenek vagyunk. Sokszor nem értékeljük amink van. Természetesnek vesszük, hogy van kezünk, lábunk, látunk, hallunk, tudunk járni, fogni, érezni, és mégsem vagyunk elégedettek. Ugye? Mikre képesek nem vagyunk, hogy
megkapjunk, elérjünk valamit, miközben hagyjuk, hogy az élet elsétáljon
mellettünk, és eközben nem merünk szeretni, szerelmesek lenni, pedig az élet rövid, és mást sem lenne szabad tenni, csak élni, élni. Szerintem jó úton haladok ebbe az irányba, szóval ebben az évben mást nem is tervezek, csak élni, élni. Épp itt az ideje :)
Nézd meg, oszd meg a véleményed ha van kedved, esetleg ajánlj te is egy filmet.
Marcsi